Kórházi történetek

 Szombaton Hugo mellé kerültem egy kétszemélyes szobába. Éjnek idején. Reggel hallom, ahogy beszélget a dokival, visszakérdez, rákérdez, értelmes embernek tűnik. 60as rövidhajú, jó kondiban lévő férfi, persze a kórházban senki nincs csúcsformában.

Napközben beszélgetünk. 

- Mivel foglalkozol?

- Kalandor voltam egész életemben.... 16 éves koromban elmentem otthonról, szolgáltam repülőgépanyahajón, később hazatértem, aztán tovább. 

Na ez vagy süketelés, vagy öntömjén. 

- Mégis mit csinálsz? 

- Pilóta voltam. Részt vettem a háborúban. Aztán ide jöttem. 

Milyen háborúban? Gondoltam magamban. A világháborúhoz fiatal vagy, A távolkelethez öreg.

Aztán mesél. A falklandi háború Anglia és Argentina között. Részt vett a bevetéseken, aztán lejárt az ideje. Jó nyugdíjat kapott már leszerelésekor. Volt pénze. Utána jött a nagy válság 2001ben, elvesztette mindenét. Mindenét. Összecuccoltak a feleségével és jöttek Spanyolországba. Mert már járt itt amikor hajózott és szerette a Mediterránt. 

Kezdte a nulláról. Fagyasztott kaja kiszállítás. Aztán valahogy egy repülős iskolához került mint tanár. Ott dolgozott évekig, aztán az egyik tanítványa meghívta hogy dolgozzon nála a repülőgépalkatrész gyárában. Elfogadta és mentek a dolgok jól. Aztán valamelyik kormány kisajátította ezeket a cégeket és mentek a lecsóba. Újabb váltás, valaki felkérte hogy dolgozzon egy teljesen más jellegű cégnél mint gazdasági igazgató. De hát nem értek hozzá, mondta. Nem baj, beletanulsz. Kért 3 hónapot. Figyelt, megfigyelt, átgondolt mindent. Utána beszélt az igazgatóval és javasolta, hogy teljesen más üzletpolitikára álljanak át. Mennyiség helyett minőség. Először kiröhögték, de aztán kipróbálták és bejött. Azóta is ott dolgozik. 

A kórházban prosztata rák miatt operálták. A műtét sikeres. Dícsérte a sebészt és elégedett volt. Aztán mondta, hogy így is csak egy éve van hátra max. Nem hittem el. Lehet, hogy csak hat hónap. A tomar por culo. 

A kórházból már intézte a következő heti barbekjút, hiszen mégiscsak argentín. 

Másnap elment haza és sok szerencsét és sok erőt kívánt nekem. 

Helyette hozták Ramónt. Ramon nem tudott beszélni, 70-80 éves, meggyötört, mindenéből csövek lógnak, 5 percenként csendesen hány egy zacsiba. Nagyon sajnáltam. A szemei őszinték, elmutogatta nekem, hogy leginkább meghalna, ha hagynák. De hát, ugye kötelező végigjárni a Golgotát mindenkinek. Fölösleges és fájdalmas, de megfizetünk az itt töltött évekért. 

Kérdem mi baja van, miért nem tud beszélni? Elvágták a hangszalagjait, mert rákja van. Ott is és lent is. Most nem tud enni, se inni, minden visszajön, de a fiatal orvos szerint minden rendbe jön....

A nővérek állandóan hozzá szaladgálnak, mert állandóan van vele valami. De a nővérek itt angyalok és kedvesen teszik a munkájukat. 12 órás műszakban, nem túl sok pénzért.

Szóval Ramon egy hős. Nem szól semmit és nem csak azért mert nem tud. Esküszöm, ha tudna, akkor se szólna. Minden tiszteletem az övé. Elbucsúztunk, mert engem elengedtek. Erőt és kitartást kívántam neki, de lehet, hogy gyors és kegyes megváltást kellett volna.