Sokat sírok... Meghalt anyukám

 Így kezdte mindig Sanyika. A buszmegállóban ültem hajnalban, mert a gimibe egy óra volt az út és jött Sanyika. Vékonyka, szinte törékeny ember, tarkopasz, beesett arcú és hát sajnos nem teljesen százas. Engem mindig megtalált, mert én udvariasan meghallgattam mindenkit, erre neveltek. Ültem és hallgattam a hidegben, míg végre jött a busz, vagy míg Sanyika megunta és elment. Szomorú volt és tehetetlen, mint mindannyian egy szerettünk halála esetén, nem csak az ő agya nem tudta felfogni ami történt, mi se tudjuk sokszor. Hiába öntöd szavakba, az olyanfokú leegyszerűsítése a dolgoknak, hogy magadban üvölteni tudnál a hiányos és üres szavaktól. 

Sokszor utaztam busszal, sokszor megtalált Sanyika. Máskor meg csak láttam a faluban sétálni, a bő melegítőjében és ingében. Úgy emlékszem kezeit hátul összefogva sétált a maga sajátos módján. Beleégett a memóriámba. Sanyika a részemmé vált. Aztán egy idő múlva nem láttam többé. De mintha éreztem volna a hiányát. És most már csak én örzöm magamban és ha olyannal találkozok aki szintén emlékszik rá, akkor érzek valami megkönnyebbülést, hogy nem csak álmodtam, elképzeltem, hanem valóban létezett. Ettől a megerősítéstől, ezektől a közös emlékektől érzem, hogy összetartozunk azokkal akik a falumban élnek és ott van Sanyika, aki összeköt minket.