Megérteni anyámat

 Miért először az apjáról ír az ember? Még akkor is, ha nem volt szuper apa, sőt. Miért nem anyámról? Kérdezem magamtól. 

Talán mert anyu nem volt feltünő, látványos, kihívó csak csöndesen volt és mindent megcsinált a háttérben. Szeretet adott, ajándékokat hozott, elvitt moziba kisfiúként, beszélgetett velem, aztán később veszekedett velem és értem. 

- Megrémítesz fiam, - mondta egyszer. Félt, hogy sose leszek beilleszkedős egyszerű ember, igaza lett. Sose lettem. Féltett, hogy nehéz lesz az életem ezért és igaza lett ebben is. Szerette volna ha normális életem lesz amilyet sose láthattam otthon. Én is szerettem volna, de szembe kell nézni a tényekkel. Nehéz példa és példakép nélkül megtalálni a kitaposott utat. Egyedül toporogsz a sötétben, elindulsz egy irányba és reméled, hogy ez a jó irány. Mivel példát nem láttál, útközben próbálsz rájönni, hogyan kéne viselkedni a társaddal, hogyan tudjátok segíteni egymást és nem fékezni. Hogy legyél jó apa, ha sose láttad milyen is az? Próbálod a legjobbat ami tőled tellik. 

Na de megint eltévedtem, ez nem rólam szól, meg az egómról hanem anyuról. Nehezebb leírni, megfogalmazni, mert egy anya olyan mint a virágillat, illékony, csodás és megfogalmazhatatlan. Pillanatokat kaptam tőle ajándékba, és ezek a kis csillámpor morzsák vittek a sötétből a világosság felé. Ez szép. Ilyeneket érdemel. És már megint magam dícsérgetem.