Cserepeim

 Mennyire útáltam apámat. Sok okból kifolyólag. Főleg mert anyám is útálta és mert olyan dolgokra kényszerített, amihet nekem nem volt semmi kedvem. Hajnali kelés, biciklizés a váci kompig, át a túloldalra és még ott is lenyomni pár kilométert, hogy eljussunk a telepre ahol a Sajgó éldegélt. Sajgó apám lova volt, almásderes, remélem ez a helyes kifejezés, szürke, fehér foltokkal, és Sajgót le kellett lovagolni minden héten legalább egyszer. Erre ráment az egész napunk. Mire hazaértem hulla voltam. Anyu persze sose jött, mert hát útálta apámat és egyébként is, övé volt a házimunka és amúgy se szeretett lovagolni se semmilyen más sportot. Úgyhogy én ki voltam szolgáltatva apám spártai edzéstervének, biciklizés, úszás, lovaglás, evezés.  Most már látom hogy jót akart. Keménynek nevelni, hogy ne törjön meg az élet, a mindennapok, a nehézségek. Vagy legalábbis ne túl könnyen. Sportosnak nevelt, mert talán így tovább tudok élni. Szabadnak, mert nem ismert másféle életet. Nem véletle...

 Így kezdte mindig Sanyika. A buszmegállóban ültem hajnalban, mert a gimibe egy óra volt az út és jött Sanyika. Vékonyka, szinte törékeny ember, tarkopasz, beesett arcú és hát sajnos nem teljesen százas. Engem mindig megtalált, mert én udvariasan meghallgattam mindenkit, erre neveltek. Ültem és hallgattam a hidegben, míg végre jött a busz, vagy míg Sanyika megunta és elment. Szomorú volt és tehetetlen, mint mindannyian egy szerettünk halála esetén, nem csak az ő agya nem tudta felfogni ami történt, mi se tudjuk sokszor. Hiába öntöd szavakba, az olyanfokú leegyszerűsítése a dolgoknak, hogy magadban üvölteni tudnál a hiányos és üres szavaktól.  Sokszor utaztam busszal, sokszor megtalált Sanyika. Máskor meg csak láttam a faluban sétálni, a bő melegítőjében és ingében. Úgy emlékszem kezeit hátul összefogva sétált a maga sajátos módján. Beleégett a memóriámba. Sanyika a részemmé vált. Aztán egy idő múlva nem láttam többé. De mintha éreztem volna a hiányát. És most már csak én örzöm...