Cserepeim

 Miért először az apjáról ír az ember? Még akkor is, ha nem volt szuper apa, sőt. Miért nem anyámról? Kérdezem magamtól.  Talán mert anyu nem volt feltünő, látványos, kihívó csak csöndesen volt és mindent megcsinált a háttérben. Szeretet adott, ajándékokat hozott, elvitt moziba kisfiúként, beszélgetett velem, aztán később veszekedett velem és értem.  - Megrémítesz fiam, - mondta egyszer. Félt, hogy sose leszek beilleszkedős egyszerű ember, igaza lett. Sose lettem. Féltett, hogy nehéz lesz az életem ezért és igaza lett ebben is. Szerette volna ha normális életem lesz amilyet sose láthattam otthon. Én is szerettem volna, de szembe kell nézni a tényekkel. Nehéz példa és példakép nélkül megtalálni a kitaposott utat. Egyedül toporogsz a sötétben, elindulsz egy irányba és reméled, hogy ez a jó irány. Mivel példát nem láttál, útközben próbálsz rájönni, hogyan kéne viselkedni a társaddal, hogyan tudjátok segíteni egymást és nem fékezni. Hogy legyél jó apa, ha sose láttad milyen i...

 Mennyire útáltam apámat. Sok okból kifolyólag. Főleg mert anyám is útálta és mert olyan dolgokra kényszerített, amihet nekem nem volt semmi kedvem. Hajnali kelés, biciklizés a váci kompig, át a túloldalra és még ott is lenyomni pár kilométert, hogy eljussunk a telepre ahol a Sajgó éldegélt. Sajgó apám lova volt, almásderes, remélem ez a helyes kifejezés, szürke, fehér foltokkal, és Sajgót le kellett lovagolni minden héten legalább egyszer. Erre ráment az egész napunk. Mire hazaértem hulla voltam. Anyu persze sose jött, mert hát útálta apámat és egyébként is, övé volt a házimunka és amúgy se szeretett lovagolni se semmilyen más sportot. Úgyhogy én ki voltam szolgáltatva apám spártai edzéstervének, biciklizés, úszás, lovaglás, evezés.  Most már látom hogy jót akart. Keménynek nevelni, hogy ne törjön meg az élet, a mindennapok, a nehézségek. Vagy legalábbis ne túl könnyen. Sportosnak nevelt, mert talán így tovább tudok élni. Szabadnak, mert nem ismert másféle életet. Nem véletle...

 Így kezdte mindig Sanyika. A buszmegállóban ültem hajnalban, mert a gimibe egy óra volt az út és jött Sanyika. Vékonyka, szinte törékeny ember, tarkopasz, beesett arcú és hát sajnos nem teljesen százas. Engem mindig megtalált, mert én udvariasan meghallgattam mindenkit, erre neveltek. Ültem és hallgattam a hidegben, míg végre jött a busz, vagy míg Sanyika megunta és elment. Szomorú volt és tehetetlen, mint mindannyian egy szerettünk halála esetén, nem csak az ő agya nem tudta felfogni ami történt, mi se tudjuk sokszor. Hiába öntöd szavakba, az olyanfokú leegyszerűsítése a dolgoknak, hogy magadban üvölteni tudnál a hiányos és üres szavaktól.  Sokszor utaztam busszal, sokszor megtalált Sanyika. Máskor meg csak láttam a faluban sétálni, a bő melegítőjében és ingében. Úgy emlékszem kezeit hátul összefogva sétált a maga sajátos módján. Beleégett a memóriámba. Sanyika a részemmé vált. Aztán egy idő múlva nem láttam többé. De mintha éreztem volna a hiányát. És most már csak én örzöm...

 Képzelj el egy kisfiút. Kb 10 éves. Ő fűt be a kazánba otthon, azért,mert ő van otthon egyedül és segíteni akar a szüleinek. Nem a szülei kényszerítik, hanem az élet. A nagy kazán reggelre mindig kialszik, a ház kihül. Ki kell kaparni a salakot, a hamut, aztán újra megrakni. Először jön a papír összegyűrve, utána a fa, előbb kisebb darabok, utána nagyobbak és a végén egy kis szén. Ésszel és érzéssel kell ezt csinálni, mert ha nem, akkor elalszik, és szedhet ki mindent újra és rakhatja meg újra. A papírok a kazántól távolabb vannak összegyűjtve egy jó nagy kupac újság formájában. Pesti műsor, ez a neve az újságnak, amiből a legtöbb van és ez a kisfiú kedvence is. Mert benne van az összes új film és a régiek tartalma is zanzásítva, ott van mind leírva. A kisfiú elolvassa az új filmekről a cikkeket, utána meg lapozza a régi filmek jegyzékét és olvasgatja a zanza szösszeneteket. Addig-addig, míg már kívűlről tudja az összes film tartalmát, melyik érdekelné, melyik nem, melyik unalmas,...

 Szombaton Hugo mellé kerültem egy kétszemélyes szobába. Éjnek idején. Reggel hallom, ahogy beszélget a dokival, visszakérdez, rákérdez, értelmes embernek tűnik. 60as rövidhajú, jó kondiban lévő férfi, persze a kórházban senki nincs csúcsformában. Napközben beszélgetünk.  - Mivel foglalkozol? - Kalandor voltam egész életemben.... 16 éves koromban elmentem otthonról, szolgáltam repülőgépanyahajón, később hazatértem, aztán tovább.  Na ez vagy süketelés, vagy öntömjén.  - Mégis mit csinálsz?  - Pilóta voltam. Részt vettem a háborúban. Aztán ide jöttem.  Milyen háborúban? Gondoltam magamban. A világháborúhoz fiatal vagy, A távolkelethez öreg. Aztán mesél. A falklandi háború Anglia és Argentina között. Részt vett a bevetéseken, aztán lejárt az ideje. Jó nyugdíjat kapott már leszerelésekor. Volt pénze. Utána jött a nagy válság 2001ben, elvesztette mindenét. Mindenét. Összecuccoltak a feleségével és jöttek Spanyolországba. Mert már járt itt amikor hajózott és szer...